Egy csiszolatlan gyémánt, amelyből az lehet, ami csak akar. Egy igazán értékes drágakő.
Szomorú valóság
A minap egészen szürreális élménnyel gazdagodtam. Egy lepusztult, málló vakolatú bunkert látogattunk meg, ahol be kellett mutatnunk, mit tud már a kétéves gyerekünk. Az épület egy szocreál siralomházra emlékeztetett, aki egy kicsit fogékonyabb az energiákra, szerintem már akkor elsírja magát, amikor meglátja. Miközben közelítettünk a bejárat felé, azon elmélkedtem, hogy vajon senkinek nem akadt öt perce, hogy egy kicsit összehúzza a kertben a tobozokat, hogy csak minimálisan rendezett képet mutasson.
Korai fejlesztés egyénre szabva
Félreértés ne essék, a gyerekek korai fejlesztése igenis jó dolog lehet. Nagyszerű, ha idejekorán rájövünk, hogy valami nincs rendben és be lehet avatkozni. Volt precedens arra baráti körben, hogy mindez égetően sürgős lett és remekül működött. Én viszont legutóbb megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy mai kétévesnek mennyi fontos dolgot kellene már tudnia és nagy valószínűséggel szabadidejében gyakorolnia. Nemzetközi előírások. Már ettől falnak tudnék menni. Miért kell egy kalap alá venni egy olyan gyereket, aki például 45 napos korától közösségbe jár (mert mindössze ennyi az anyasági szabadság) vagy egy olyat, aki hároméves koráig otthon van anyukájával, netán kisebb vagy nagyobb testvérével. Miközben az általános normáknak próbálunk megfelelni, elég sok más fontos dologról elfelejtkezünk:
Mi kell a kisgyermeknek/csecsemőnek?
Egy kétéves akkor fejlődik igazán, ha a szabadban mozog, miközben megismerheti a természet elemeit, törvényeit, az állatokat, növényeket és kialakíthat egy élő kapcsolatot a természettel. Szüksége van a napfényre, a friss levegőre, mindenre, ami természetes, a sok mesterséges hatás kompenzálására.
Biztonságos és bizalommal teli környezet és kapcsolat kialakítása, hogy a gyerek egyáltalán érdemesnek találjon minket az együttműködésre és kommunikációra. Az a nagy helyzet, hogy ezen nekünk felnőtteknek kell melózni, a kétévesnek annyira nem gondolom, hogy van igénye arra, hogy velünk kapcsolódjon, ha az alapvető szükségletei ki vannak elégítve. Érdekesség, hogyan teremtenek kapcsolatot más népek és néha bizony a teljesen idegen környezeti nyelv sem tudja kibillenteni a gyermeket abból, hogy másokkal kapcsolatot létesítsen.
Szabadság, művészet, alkotás
Nekünk felnőtteknek, itt az ideje, hogy elfogadjuk, hogy minden gyerek más. Én ebből akkora leckét kaptam a saját gyerekeim kapcsán, hogy még mindig csak pislogni tudok. Van egy latin-amerikai, nyugodt, kiegyensúlyozott, mindent lazán kezelő nagyfiam és egy hurrikán típusú, rendkívül céltudatos, kiemelten érzékeny kétévesem, aki folyamatosan tükröt tart elém. Érdemes a gyerekektől egy kis rugalmasságot és szabadságot tanulni. Nem kell mereven ragaszkodni a protokollhoz és meg lehet érteni, ha valaki a lila párhuzamos vonalakat nem fűszálként akarja értelmezni és emellett lerajzolni sincs kedve alvásidőben. Kétévesen talán még nem luxus a szabad alkotás, amikor nem csak köröket és párhuzamos vonalakat kell húzni, hanem valami újat létrehozni, valami művészit alkotni, szabadon a saját elképzeléseink szerint.
A nagyobbik fiam mindezt megtapasztalhatta a mexikói bölcsiben, ahová nem győztem becipelni a rajzlapokat és festékeket, mert fél év alatt mindent elhasználtak és olyan alkotások születtek, amelyeket bármikor szívesen megcsodáltam. Bátran használta a színeket, a papír csak egy eszköz volt, használta a kezét, az ecsetet, a vattát, pacsmagolt, festett, maszatolt.
Sosem késő tanulni és a gyerekeink feladják a leckét
Itt az ideje, hogy a mindentudó, alázatot bizonyos kérdésekben már nem ismerő felnőtt társadalom tanuljon valamit a most születő gyerekektől. Mindegyik gyermek hordoz magában egy ilyen életfeladatot, de az utóbbi időkben születettek még erőteljesebben tanítanak minket. Sokszor én magam is beleesem a csapdába, hogy figyelmen kívül hagyjam ezt a feladatomat. Valljuk be, egyszerűbb, könnyebb és van elég bajunk az életben, minek még fejlődni? Mégis úgy vélem, hogy hosszú távon bele leszünk kényszerítve a lecke elsajátításába.
Teljesen átérzem, ha valakinek nehezére esik pontosan akkora betűt írnia, hogy a két vonal közé essen. Azt is, ha fél az idegenektől és a tömegtől, hiszen szuperérzékenyként a bevásárlás néha felér egy tortúrával, főleg, hogy egyre kevésbé tartjuk tiszteletben mások fizikai határait. Tudom, milyen az, amikor valaki más. Én mindig bátran vállaltam, hogy nem felelek meg a sablonnak, a rendszerbe úgy tagozódom be, hogy ugyan szabálykövető vagyok, de a saját kritériumaim alapján megkérdőjelezem az ostoba szabályokat és elvárásokat. A magyarok híresek leleményességükről és találékonyságukról, kár lenne, ha elveszítenénk ezeket a különleges vonásokat. Büszke vagyok arra, hogy még az anyukaagyam is képes színvonalas társalgásokat folytatni és arra, hogy mindig merek drágakőként tündökölni.