Hátizsákos utazás busszal és gyerekkel, megspékelve a covid miatti korlátozásokkal valószínűleg a létező legrosszabb kombináció. Bárhol a világon. Mi mégis belevágtunk ebbe a furcsa, élményekben gazdag kalandba. Nem máshol, mint Costa Ricában.
Arról már írtam korábban, hogy Costa Ricában több busztársaság van, s általában nagyon kevés információ elérhető az interneten. Tracopa tűnik a legprofesszionálisabbnak, mert ott a teljes útvonal, az indulási idők és a jegyek ára is megtalálható.
Lássuk, merre jártunk mi az első hetünkön!
Copalchí a kiindulási pontunk, jelenleg itt lakunk. Cartago hegyei között. Ezért, hogy akármilyen buszra fel tudjunk szállni, először le kell jutnunk a városba. Egy végtelenül kanyargós úton vezet le a hegyi busz, így bejutunk Cartago belvárosába. Onnan San Joséba utaztunk tovább, hiszen minden út San Josén keresztül vezet. Vagy majdnem minden út. Ez után négy és fél órán keresztül mentünk Río Chiquitohoz. A busz egyszer megállt egy húsz perces szünetre. Ezen a meglepően kultúrált állomáson el lehetett menni mosdóba és lehetett vásárolni kávét, ennivalót.
Másnap Liberiába utaztunk tovább. Mivel Río Chiquitoban naponta csak egy busz jár Liberia felé, egy nagyobb városba kellett eljutnunk (Cañas), majd tovább Liberiába. Semmi problémát nem okozott, kivéve, hogy már 35 fok volt, a maszk miatt kibírhatatlan és a hátizsák is egyre jobban nyomta a vállunkat. Mindenki kivette a részét a cipekedésből, a fiamnak is volt csomagja, egy jóval kisebb, de testsúlyának megfelelő tömegű hátiszákot cipelt. Ahogyan melegedett a levegő, egyre elviselhetetlenebbé vált a maszk, amely a buszokon természetesen kötelező. Ezért jól tettük, hogy kis pihenő következett, Liberiából csak a Rincón de la Vieja vulkánhoz kellett eljutnunk egy helyi kisbusz segítségével, természetesen maszkban. Liberia után Puntarenasba buszoztunk át. Remek volt, mert nem kellett átszállnunk, a Reynas del Caribe nevű busztársaság járatai sűrűn járnak. Másnap hajnalban kellett továbbindulnunk Uvitába, ez volt a legmegterhelőbb utazás. Hajnali ötkor indult a busz Queposba, ahol átszálltunk, s eljutottunk Uvitába. Pontosabban ez volt a terv. Borzasztó érzés, amikor 3 km-re vagy a céltól, ahová hosszú órák óta utazol, egy gyerekkel, aki már az út első öt percében összehányta magát, s végül nem érkezel meg. Uvitának ugyanis csak egy bejárata van, ahol igen gyakoriak a balesetek. Ezúttal sem volt máshogy, s mivel egy villanypózna is eldőlt, a vezetékek pedig leszakadtak, senki nem haladhatott tovább. Nem maradt más hátra, mint nekivágni az útnak gyalogosan, hátizsákkal, itt-ott szatyrokkal, 35 fokban. Közel hat óra maszk után megszabadultunk a védelmi eszköztől, különben valószínűleg megfulladtunk volna. Mivel a szállásunkhoz egy taxi vitt volna minket, amely az állomáson várt, megkértük, hogy jöjjön elénk, ameddig a torlódás engedi, így közel 1 km gyaloglás után beülhettünk és elszállított minket a mindentől elvágott szálláshelyünkre.
Innen egy nappal később végül ugyanezzel a taxival mentünk tovább Sierpébe, mivel csak egy órára található, viszont napi szinten nagyon kevés busz jár arra, mert az ország legdélibb csücskének számít. Visszafelé innen indultunk vissza egészen Cartagóig. A Tracopa sofőrjének külön köszönet és elismerés jár, mert egészen a szállásunkig jött értünk, hogy ne kelljen cipelni az egyre dagadó hátizsákokat. Mivel előző nap elkapott minket egy hatalmas vihar a Corcovado Nemzeti Parkban, külön pakoltuk az elázott ruhákat és túracipőket. Reggel hatkor indultunk Sierpéből, végig a tengerpart mentén (Uvita, Dominical, Quepos, Jacó, stb.), és hat óra alatt a fővárosba értünk. Ez alatt egy húsz perces szünetet tartottunk. Sajnos az út nagyon kacskaringós volt, így a buszban hányást teljesen professzionális szintre fejleszthettük. Egyébként az az elméletünk, hogy a gyümölcs volt a ludas, hiszen mindkét alkalommal nagyon korán vágtunk neki az útnak, s csak gyümölcs volt a gyerek pocakjában.
Ha valaki ismeretlenül vág neki Costa Ricának busszal mindenképpen a Tracopa járatait ajánlom. Ugyan mindenképpen megterhelő a hátizsákos utazás, mégis nagyon élveztem, hogy a legkülönfélébb emberekkel hozott össze a sors. A szimpatikus francia pár, akik tartották a hátizsákomat, hogy ne dőljön el két percenként minden fékezésnél, s akikkel másnap a vulkántúrán újra találkoztunk. A német pár, akiket kihúztunk a csávából, mert nem jött értük közlekedési eszköz a vulkánhoz, s akikről kiderült, hogy szintén van családjuk Mexikóban. Majd a nagyon kedves kolumbiai lány, aki minden hónapban máshová utazik, máshonnan dolgozik, s más helyeket fedez fel. Minderről majd a következő cikkemben számolok be nektek.
Addig is, ha kíváncsiak vagytok az első hét beszámolójáról, szerdán élőben bejelentkezem majd a Facebook oldalomon. Kövessétek, s akkor mindenről időben értesültök!
